Basic HTML Version
B
ŰDI
R
EGINA
42
Ennek a Bibliának egyik gyengesége, hogy a nem elsőszótagi hosszú ma-
gánhangzókat sok esetben röviden írták, így nem mindig lehet megkülönböz-
tetni egymástól a rövid és a hosszú formákat. Ehhez hozzájárult a nyelvjárási
sokszínűség is, például az irodalmi nyelvet nagyban befolyásoló nyugati
nyelvjárás jellegzetessége a hangsúlytalan szótag hosszú magánhangzójának le-
rövidítése (pl.
heiniä > heinii > heini
) – emiatt nem jelölték írásban sem
hosszan.
1
Ez az 1800-as évekig így volt. Csak az első szótagi hosszú magán-
hangzók agricolai hagyományokon alapuló jelölése és az illativusban lévő
hosszú magánhangzók lejegyzése volt következetes (mivel az illativusban a
két magánhangzó közül kiesett a
h,
például
turmeluxeen, cuumaan
) (Lehikoi-
nen – Kiuru 2009: 70–71).
Mivel a magánhangzók lejegyzése ekkorra vált következetessé, a difton-
gusok lejegyzése még nem volt egységes. Annyi biztos, hogy a nyíló difton-
gusok
(ie, uo, yö)
jelölése már hasonló volt a maihoz. Ám a kettőshangzókra
nagy hatást gyakorolt a nyelvjárás is, például a nyugati nyelvjárás hatására az
1642-es Bibliában sok olyan szót találunk, melyben az
i
-végű diftongusok
hangsúlytalan szótagban sokáig fennmaradtak. Ezek a szavak ma
o
-ra és
ö
-re
végződnek:
isoi
= iso,
orwoi
= orpo. A fentebbi okból ennek a kornak a dif-
tongusairól és azok lejegyzéséről csak a nyelvjárások kellő ismeretével lehet
kielégítő leírást adni, melyet itt most nem áll módomban megtenni.
3.
Bizonyos hangokat eddig nem érintettem különlegességük miatt, ezek-
ről most szólok. Sorsukat az első lejegyzési formájuktól egészen a kiveszésü-
kig követem nyomon. Ezek a hangok a zöngés palatális és dentális spiráns,
illetve utóbbinak zöngétlen párja. A régi finn nyelvben előforduló hangokról
van szó, amelyek a mai helyesírási és kiejtési rendszerre is rányomták a bé-
lyegüket annak ellenére, hogy már nem fordulnak elő a mai finn nyelvben.
Többnyire hangkapcsolatokban lelhetők fel, és az ezeket jelölő betűkapcsola-
toknak az idők során való formálódása, viselkedése bizonyítja meglétüket a
régi finnben.
Az egyik legjelentősebb problémát a
zöngés dentális spiráns,
a [δ] le-
jegyzése okozta (részletesen taglalja Rapola 1966: 89–116, 118, 122, 137–
170). Ez a hang a minőségi fokváltakozásban a
t
gyenge fokú párja
(katu :
kaδun).
Mivel erre a hangra a latin betűket használó svéd (majd finn) ábécé-
ben nem volt megfelelő jel, ezért a svédben meglévő, de a finnben „felesle-
1
A hangsúlytalan szótagi rövid magánhangzó abban az esetben viszont megnyúlt, ami-
kor az első szótagi eredetileg rövid volt:
Turùs
’Turussa’; ez a jelenség a mai finn
nyelvben is megvan (Häkkinen 1994:177; Rapola 1947: 79, 84).