Page 43 - FUD20

Basic HTML Version

A
FINN HELYESÍRÁS FEJLŐDÉSE A
XVI–XVII.
SZÁZADBAN
43
ges”
d
-t (és
dh
-t) kezdték felhasználni a [δ] jelölésére. Az 1642-es Bibliában
már egyértelműen a
d
jelzi ezt a hangot. Ez a hang még nagyon sokáig nem
volt azonos a ma
d
betűvel jelölt hanggal. Még az 1800-as évek végén írt
nyelvtanok is figyelmeztetnek arra, hogy a leírt
d
a finn nyelvben egy lá-
gyabban ejtett [d] hangot jelöl. A „mesterséges megoldást” jól igazolják a
nyelvjárások is: a [δ] helyén a nyugati nyelvjárások nagy részében [r], [l] áll
(meirän, meilän)
vagy hangkiesés történt
(meiän = meidän),
a keleti nyelvjá-
rásokban [v]-vé, [j]-vé vagy [h]-vá alakult (
sovan, jäähä
) (Häkkinen 1994:
166; Rapola 1947: 23).
A régi és a mai finn hangrendszer másik nagy különbsége a
zöngétlen
dentális spiráns
[θ] megléte és jelölése volt. Ez főként gemináltan [θθ] for-
dult elő (Rapola 1966: 118). Ennek a hangnak a mai nyelvjárási megfelelései
ugyancsak sokfélék. Ez a sokféleség a korabeli kiejtésváltozatoknak megfe-
lelően ingadozott. A hosszan ejtett zöngétlen dentális spiránst sok (de nem
minden) nyelvjárásban használták az 1500-as és 1600-as években (ezt alátá-
masztja az 1642-es Biblia
dz-
je, ill. korabeli
d
-s jelölések), sőt, bizonyos he-
lyeken, főként Ala-Satakunta vidékén még a XX. században is. Azonban en-
nek a hangkapcsolatnak az ejtése az 1700-as évektől kezdve a nyelvjárási te-
rületektől függően eltérő lett, ma délnyugaton [tt]-t, keleten [ht]-t vagy [ss]-t ej-
tenek [ts] helyett (Lehikoinen – Kiuru 2009: 77–78). Agricola ezt
tz
betűkap-
csolattal jelölte (ami jelölhetett [ts] hangkapcsolatot is), az 1642-es Bibliában
dz
-vel írták. Később – a többi nyelvjárások gyakorlata is hatott az írásmódra,
pl.
hdh
,
dh, ts
jelölési módok is megjelentek
(ihdhe: ihte = itse
,
mehdhän:
mehtän = metsän
,
Ruohdhin: Ruohtin = Ruotsin,
odtssan = otsan
,
wadtssans
= vatsans)
. Ennek a hangnak a
ts
-sel való jelölése végül csak az 1700-as
években szilárdult meg. Florinus
tz
-vel jelölte, amit svéd mintára [ts]-nek
kezdtek mondani, majd a jelölésben is
ts
-re váltottak. Az 1850-es évekre tűnt
csak el véglegesen a
tz
írásmód. Ezt a hangot a mai irodalmi nyelvben egyön-
tetűen [ts] kapcsolattal jelölik. Ez a kiejtés kezdettől fogva inkább a keleti
nyelvjárásokat jellemezte (Häkkinen 1994: 167–168; Ikola 1984: 114).
Sokáig hasonlóan problémás volt a fokváltakozásban a [k] gyenge fokú
megfelelőjének, a
zöngés palatális spiráns
nak
[γ] a jelölése (
joki : joγen >
joen
), erre a
g, gh
és
ghi
betűket, betűkapcsolatokat használták (
pelghon
=
pelon,
sugulle
= suvulle,
nelghien
= nälän) (Rapola 1966: 48–86, 123–137).
Valószínűsíthetően ez a hang Agricola idejében már eltűnt a beszédből, erre
a következetlen írásmódból következtethetünk (
wlgos
és
vlos =
ulos,
wigha
és
wiat =
viat), de a hangrendszer-leírásokban sokáig még szót ejtettek róla,
például Juslenius 1745-ös szótárának előszavában. A spirantizációt bizonyos
nyelvjárások az 1900-as évek elejéig megőrizték (az Eurajoki és a Rauma