Basic HTML Version
B
ŰDI
R
EGINA
38
Tanulmányomat XVI–XVII. századi Miatyánk-szövegekkel egészítettem ki,
ezek hitelesen illusztrálják a helyesírás fejlődését.
1. Agricola és kora
1.1 A helyesírás változatosságát befolyásoló tényezők
A finn írott nyelv fejlődésének kezdeti szakaszában az írásmód rendkívül
következetlen volt. Az „egy betű – hangkörnyezettől függetlenül – egy han-
got jelöl” elv csak nagyon későn érvényesült a finnben. Az alapproblémát az
jelentette, hogy általában olyan idegen nyelvek (svéd, latin, német) írásmód-
ját követték, amelyek nagyban eltértek a finntől, és különféle, de nem a finn
nyelvnek megfelelő megoldásokat kínáltak. Ráadásul sem a német, sem pedig a
svéd szövegek helyesírása nem volt még végleges abban az időben, ez is nö-
velte a sokszínűséget (Ikola 1984: 114–131; Lehikoinen – Kiuru 2009: 61).
A német nyomdahagyomány gót betűket használt, ez alapján a finn is. Ha
a szövegben latin szó volt, azt dőlt betűvel szedték. A nagybetűket többször
és szabadabban használták: a főneveket, illetve a hangsúlyozni kívánt fonto-
sabb, kiemelendő szavakat nagybetűvel írták. Vesszőket és ékezeteket nem
használtak, a perjel (/), illetve a betű feletti kis
e
szolgálták ezen funkciókat
(Häkkinen 1994:161–162).
Mivel a hangokat többféle módon is le lehetett írni, egyazon lejegyzőnek
többféle írásmódja is létrejöhetett ezáltal. Nem figyelték meg a saját, koráb-
ban használt írásmódjukat sem, és nem is nagyon törekedtek a hasonlóságra,
az egységesítésre. A lejegyzők néha átvették egymás jelölésrendszerét is, így
azokból nem lehet utólag az íróra következtetni – például az 1551-ben meg-
jelent
Dauidin Psaltari
szerzőjének megállapítása éppen emiatt okoz fejtörést
a kutatóknak (Häkkinen 1994: 84–85).
A heterogenitás oka nem csak a lejegyzés változatosságában rejlett. Ak-
koriban még nem létezett egységes irodalmi nyelv, csak a különböző nyelv-
járások nyelvváltozatai. Ebből következik, hogy mindenki a saját nyelvjárá-
sát jegyezte le, annak sajátos szavaival és hangtani módosulásaival. Mivel
azonban egymás műveiből is idéztek és vettek át részeket, a nyelvhasználat
alapján sokszor nehéz megállapítani az író személyét. Később az egységes
finn irodalmi nyelv kialakulásában a délnyugati (Turku környéki) nyelvjárás-
nak volt döntő befolyása, bár ez korántsem jelenti azt, hogy ne kerültek volna
be szavak a keleti nyelvjárásból – általában egy-egy onnan származó író jó-
voltából (Ikola 1984: 116; 149–154; Rapola 1947: 14–19). A délnyugati nyelv-
járás egészen a XIX. századig uralta a finn irodalmi nyelvet, amikor is meg-
kezdődött az ún. nyelvjárási harc (murteiden taistelu). Ekkor a nyugati nyelv-