Basic HTML Version
A
MANYSI IRODALMI NYELV ÁTÍRÁSÁNAK KÉRDÉSEI
51
felvázolja a magán- és mássalhangzók rendszerét. Részletes jelölési módjáról
tanúskodik, hogy összesen 44 mássalhangzót és 41 magánhangzót különít el,
és ezekhez persze számos diakritikus jelet használ (Kannisto 1919: IX–XIII).
1.3.
Steinitz rendszere egyszerűbb. 1944-ben megjelent
Geschichte des
finnisch-ugrischen Vokalismus
c. művében részletesen jellemezte az egyes
finnugor nyelvek magánhangzó-rendszereit, köztük a manysiét is. Meghatá-
rozta az egyes manysi nyelvjárások vokálisait. Anyagát táblázatszerűen ve-
tette össze Kannistóéval. Érdekességként megemlíthető, hogy külön tüntette
fel a betűket és a fonémákat (ezek a betűk mellett zárójelben találhatók). Az
északi nyelvjárásokban az ő csoportosítása szerint 19 betű és 11 fonéma jele-
nik meg. Steinitz – sok diakritikus jelet használva – jelölte a hosszúságot és a
képzés helyét is (Steinitz 1944: 78–79).
1.4.
Kálmán Béla első manysi tankönyvében (1955) Munkácsi Bernát
északi szövegei alapján „leltározta” a szoszvai magánhangzókat és mással-
hangzókat (Kálmán 1955: 13–14). Kálmán a következő magánhangzókkal
számol: a) hosszú magánhangzók (8):
ā
(
ālmi
’emel’)
,
Á
(
Á
p
’köd, pára’),
ē
(
ēl
ü
m-χål
ü
s
’ember’),
;
(
v
;
ľt
’arc’),
Ë
(
t
Ë
li
’repül’),
p
(
t
p
r
ü
m
’ég’),
ō
(
χōlti
’fo-
gyaszt’),
ū
(
ūnli
’ül’); b) rövid és redukált magánhangzók (7):
a
(
ali
’öl’),
ä
(
åjkä
’öreg’),
ü
(
ūnl
ü
s
’ült’)
, i
(
mini
’megy’)
, å
(
åji
’elalszik’)
, o
(
ojti
’fizet’)
,
u
(
χul
’hal’). Megjegyzi továbbá, hogy az
p
és
ō, å
és
o
, valamint az
a
és
ä
gyakran váltakoznak egymás közt az északi nyelvjáráson belül is. Hosszú
hangok, az
ā
kivételével csak az első szótagban fordulnak elő, talán azért,
mert a szoszvai nyelvjárásban a szóhangsúly mindig az első szótagon van.
Redukált
ü
hang nincs első szótagban. Kálmán tehát – Munkácsihoz hason-
lóan – számol a magánhangzó-hosszúság releváns voltával.
Később maga Kálmán Béla is gyűjthetett anyanyelvi beszélőktől, de csak
az akkori Leningrádban. Sajnálatos módon később sem nyílt lehetősége hely-
színi gyűjtésre. Ennek fényében módosította korábbi jelölési, átírási rendsze-
rét, hiszen már nem csupán Munkácsi szövegeire támaszkodhatott, hanem
hallott, beszélt nyelvi adatokra is. Lássuk, milyen változást hozott mindez a
magánhangzók rendszerében a tankönyv második, átdolgozott kiadása, a
Chrestomathia Vogulica
alapján (Kálmán 1976: 32–36)!
Ebben a művében különbséget tesz a) az időtartam alapján hosszú és rövid,
b) nyílásfok alapján nyílt, középső és zárt, valamint c) a nyelv vízszintes moz-
gása alapján veláris és palatális magánhangzók között
(a, ā, o, ō, u, ū, ē, i, ī).
Bár elsősorban fonematikus átírásra törekszik, gyakorlati szempontból in-
dokoltnak tartotta két magánhangzó-allofón bevezetését: az egyik az
i
foné-
ma allofónja
(
Ï
),
amely
γ
előtt és
χ
után veláris hangzású; a másik a redukált
u
,