Basic HTML Version
B
ŰDI
R
EGINA
40
A [v] hang jelölésére is több különböző betűt használtak:
v, w, u, wu
(
voi-
ma
= voima,
wisaudhen
= viisauden,
tauarat
= tavarat,
sywuyys
= syvyys).
Hasonlóan sokszínű volt a [j] lejegyzése:
j,
i, ij, y, g, gh
(
ja =
ja,
ia =
ja,
luija
=
luja,
söyan =
syöjän,
wäighy =
väijyy,
welgilleni =
veljilleni.) (Häkkinen
1994: 171–174; Lehikoinen – Kiuru 2009: 61–69.)
A
magánhangzók
hosszúsági fokát a XVI. századi finn írott nyelvben
még nem jelölték következetesen, korántsem alakult ki még olyan logikus
rendszer, mint a mai, így azt sem tudjuk, hogyan hangozhattak a leírt szavak.
Általában az első szótagi hosszú magánhangzókat jelölték kettőzéssel, eset-
leg diftongussal, viszont az egy betűvel való lejegyzés is előfordult (példák a
tanulmány végi Miatyánkokban olvashatók). A hosszú [i] jelölésére általában
az
ij
betűkapcsolatot használták (
kijten
= kiitän,
nijn
= niin,
lijateckin
= liia-
tekkin). Ez a jelölésmód az 1700-as évekig élt. A szóvégi hosszú magán-
hangzókat általában röviden jelölték, ennek lejegyzését azonban a nyelvjárá-
sok befolyásolták. A délnyugati területeken a rövidítés volt az általános és
mivel ennek a nyelvjárásnak meghatározó szerepe volt az akkori írott nyelv-
re, ez terjedt el (Lehikoinen – Kiuru 2009: 62–63).
Az [o] hangot
o
vagy
å
betűvel jelölték (
olcohon
= olkoon,
hånga
= hon-
ka). Az
o
betű jelölhetett hosszú és rövid hangot, illetve [uo] diftongust is
(
worihin
= vuorihin,
Somen
= Suomen). Ugyanígy az
ö
is lehetett a hosszú és
a rövid hang jele mellett az [yö] diftongusé is (
mös
= myös,
öte
= yötä,
töödh
= työt). Az [e] hang jelölése
e
-vel vagy
ä
-vel történt, de hogy milyen mérték-
ben és mennyire következetesen használták az
ä
-t, az nyelvjárásfüggő volt. A
hosszú [ä] lejegyzése
äe
és
eä
formában történt. Az [i]-t jelölte
i
, diftongus-
ban
ij,
ritkán
j
és
y
is (
ilman
= ilman,
taijwalinen =
taivaallinen,
jtze
= itse,
ey =
ei)
.
Az [ü] hangot jelölhette
y, u, i, ij
és
w
is (
leuli
= löyly,
kieuhe
=
köyhä,
ijxinens
= yksinänsä,
hywuwdens
= hyvyytensä). A
u
jelölései szintén
változatosak:
u, v, w, wu
(
vlos =
ulos
, wuida
= uida,
mwidhen
= muiden),
utóbbi kettővel a hosszú [u] hangot jelölték.
A diftongusokat sokféleképpen jegyezték le. Vagy a most is használatos
jelölést alkalmazták (az
ie, au, eu, iu, ou, ey
diftongusokat már általában így
írták (
sielut
= sielut), vagy inkább hosszú magánhangzót használtak erre:
hoone
= huone,
löö
= lyö,
toore
= tuore. Mivel az [u] és [y] jelölése ekkor
még nem szilárdult meg, az ezeket tartalmazó diftongusok jelölése is igen
sokféle volt (
avtuas
= autuas,
haucutella
= haukutella,
peydhet
= pöydät,
kiwsaia
= kiusaaja). (Häkkinen 1994: 171–174; Lehikoinen ─ Kiuru 2009:
64–65; Rapola 1965: 69–76.)