Basic HTML Version
I
N MEMORIAM
379
m i n d e g y i k u g o r n y e l v b e n a z o n o s mó d o n h a s z n á l j á k
ő k e t , t ö b b i g e k ö t ő n k p e d i g f i n n u g o r t ö v ű mint az
el-
,
ki-
,
át
.
Az ugor és az észt igekötőrendszer azonban egymástól függetlenül fejlődött.
Így tehát n e h é z v o l n a i g a z o l n i , h o g y a m a g y a r i g e k ö t ő -
r e n d s z e r s z l á v v a g y n é m e t h a t á s e r e d m é n y e v o l n a . A
szláv nyelvekben az igekötő nem válhat el. A németben elválhat ugyan, de
nem kerülhet az igekötő és az ige közé valamilyen segédszó, mint a magyar-
ban:
megmond
,
mondd meg!
,
meg ne mondd!
,
meg akarja mondani…
” (Kál-
mán 1991: 316; én emeltem ki, H. L.).
Az elmúlt évtizedekben magyar és nem magyar finnugristák kedvenc témá-
ja volt egyes finnugor nyelvek (mindenekelőtt a magyar, a finn és az észt) „eu-
rópaizáltsága”, amiről számomra némelyek meghökkentő módon nyilatkoztak.
Kálmán Béla is kitért erre a kérdésre
A magyar nyelv európaisága
című ta-
nulmányában, amely eredetileg a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1980. évi
közgyűlésén hangzott el előadásként (publikált változata: Kálmán 1981). A ta-
nulmány zárópasszusaival maradéktalanul egyetértek, teljesen józanul ítéli
meg ugyanis anyanyelvünk „európaiságát”: „Ha néhány mondatban kellene
összegeznem a magyar nyelv történetét, azt mondhatnám, hogy a magyar
nyelv letörölhetetlenül viseli magán ma is finnugor eredetét. Rokonaitól azon-
ban már a honfoglaláskor ezer vagy több ezer év óta elszakadt, és közeli érint-
kezésbe azóta sem került velük. A katolikus középkorban papok alakították
európai nyelvvé, szókincse a latin, szláv és germán elemekkel egészült ki, és
fogalomkincsében Európához asszimilálódott már mintegy ezer éve. [Bekez-
dés] Szólásaink, közmondásaink egy jelentékeny részének megfelelője megta-
lálható a legtöbb európai nyelvben. Alapszókincse és nyelvtani rendszere to-
vábbra is finnugor maradt. Abban is hasonlít története számos európai nyelv
történetéhez, hogy időnként nagyobb műveltségváltáskor szüksége volt megúj-
hodásra. Ilyenkor az indoeurópai nyelvek visszanyúlhattak és támaszkodhattak
őseikre vagy rokonaikra, mint a francia a latinra, illetőleg [az] olaszra és [a]
spanyolra, a román a franciára és az olaszra, a német nyelvújítók is szívesen
fordultak a régi germán nyelvemlékekhez és a skandináv nyelvekhez. A ma-
gyar nyelv azonban távolra és hosszú ideje elszakadván rokonaitól, csak saját
erejére, régi emlékeire és nyelvjárásaira volt utalva. [Bekezdés] A magyar te-
hát európai nyelv nemcsak azért, mert történelme folyamán bizonyíthatóan
mindig Európában beszélték, hanem azért is, mert ezer év óta bekapcsolódott
az európai kulturális közösségbe, és azóta sem szakadt ki belőle” (Kálmán
1981: 135–136).
Miután Denis Creissels (1975) ráirányította a figyelmet a magyar
-ú/-ű
és
az
-(V)s
nomen possessoris képzők közti funkcionális különbségre, vö.
kéksze
-